Ítéletidő

Kedves Világ! Légy szíves hagyd abba a velünk való szórakozást és állj vissza a fejed tetejéről.
Mert most tényleg eléggé a feje tetejére van állva és fordítva működik minden, és most nem arról beszélek, hogy az autók az ellenkező oldalon közlekednek meg a nyilvános vécékben másik oldalon van a vécépapír, meg ilyesmi, hanem arról, hogy az időjárás mintha fordítva működne.
Amikor február elején megérkeztünk, el voltunk ájulva, hogy milyen meleg van, de azóta nem hogy nem javult az idő, de még romlott is. Tegnapelőtt ugyanis leesett az első havunk, pedig itt Edinburgh-ban elvileg télen is nagyon nagyon ritkán havazik.
És akkor a szélről még nem is beszéltem, ami mostanában nagyon durva. Kedden délután 2-től 11-ig kellett dolgoznom, és 2-kor olyan idő volt, amiben egy normális ember nem indul el biciklivel, én azonban mégis megtettem, mert nem akartam az éjszaka közepén gyalogolni haza. És akkor a tenger partján haladva megláttam a legnagyobb hullámokat, amiket valaha is láttam életemben. Aztán amikor egy kereszteződésnél le akartam kanyarodni és megálltam a piros lámpánál, hirtelen olyan széllökés kapott el, hogy helyben nekicsapott az épp mellettem elhaladó kamion oldalának. Szegény kamionos olyan rémülten szállt ki, szerintem már egy véletlenül elütött bicajosból kifolyó vértócsa lebeghetett a szeme előtt:) Na de hát nem lett semmi baj, mindenesetre viharos időben ne üljetek bicajra.

Egyébként annyiból jó az ilyen szélsőséges időjárás, hogy ilyenkor az embereknek megered a nyelve. Mert hát jó kis brit szokás minden beszélgetést azzal nyitni, hogy ejj már megint milyen rossz az idő, aztán 5 perc panaszkodás, hogy mennyire elázott a munkába tartó úton és végre ezután megkérdezik, hogy hogy vagy. Amitől néha szintén a falra tudok mászni, mert ez a "How are you?" vagy "Are you okay?" vagy csak simán "Alright?" kérdést minden nap legalább hússzor hallom és egy idő után már kezd dühíteni. Persze, hogy jól vagyok, mért ne lennék jól?? talán úgy nézek ki, mint egy zombi? Vagy minek kérdezgetitek annyit???

Szóval ezek a britek rettenetesen sablonos emberek és nem túl beszédesek, amikor beszélnek is, tök felesleges dolgokat mondanak, szóval bármiféle egy picikét is személyes dolgot elég nehezen lehet megtudni. A perzsa főpincérünkkel még csak 3-szor beszélgettem, de máris mindent tudok Iránról, a feleségéről, arról, hogy milyen fura őszköszöntő ünnepük van, vagy hogy hogyan kell kecskét vágni. Ezzel szemben a skót főnököm, akivel nap mint nap találkozok, most volt hajlandó elárulni magáról az első személyesnek nevezhető információt, mégpedig azt, hogy szereti a whiskeyt és hogy minden héten 2-szer be szokott menni a a közeli skót whiskey-s boltba. Persze ezzel sem árult el magáról túl nagy titkot, ugyanis majdnem minden reggel olyan másnaposan szokott bejönni, hogy amúgy is sejtettem, hogy nem veti meg az alkoholt.

Na most zárom a soraimat, remélem egyszer még a skót whiskeyről közelebbi élményt is közölhetek.